Láthatatlan kötelékek

Aki hű volt hozzám – Grecsó Krisztián

A Jóisten szeret engem. Nem szabad mondani, mert Miki atya szerint ez butaság, de olyan, mint a Mikulás, ha jót teszek, megjutalmaz, a jóságomért, mert tiszta a szívem, mármint alapvetően, nem, mint a patyolat, hanem, mint a használt ruha, hogy azért nem retkes, de nem is vadonatúj.

Lehet, hogy ezt egy kicsit túlragoztam, a volt feleségem szerint ez kiálhatatlan bennem, állítólag ezért hagyott el a Hedvig, mert soha nem bírok befejezni egyetlen árva mondatot sem, de szerintem meg ezért nem szakítanak az emberek, mert hosszúak a mondatok, hanem a pénzért mennek el, meg a test miatt, és hát a vasas Andor valóban izmosabb nálam, arról nem beszélve, hulladék-telepe van, és aki nem undorodik a más szemetétől, annak a más pénzétől sem kell, én meg egy alulfizetett testnevelés-földrajz szakos tanár vagyok, átlagember, átlagos árulásokkal, átlagos hűtlenségekkel, kisstílű hazugságokkal, még a bűneim is nevetségesek, egyszer nem látogattam meg a rákos barátomat, de meggyógyult, és csak utána halt meg, egyszer megcsaltam Hedviget, de muszáj volt, a szeretet nem két ember magánügye, hanem egy nagy háló, amiben mi kicsi pókok vagyunk, és ha Ilonka, aki négy éve özvegy, zokogva könyörög a szertárban, akkor Istennek az a tetsző, ha kegyelmesek vagyunk, és nem az, ha kegyetlenek, tiszta szívből csak azt az egyet bánom, hogy azon a nyomorult szerda délután nem nyitottam rá anyámra az ajtót, és inkább bementem a presszóba, azóta se tettem be oda lábam, mert csak az van a szemem előtt, hogy az anyám kint fekszik a hóban, lassan esik a kardigánjára a hó, az orvos szerint szép halála volt, nem fulladozott, megállt a szíve és kész, mire megmosta a hó az arcát, már nem élt, de én mégis az anyámat látom, ha bemegyek a presszóba, ezért nem megyek be, és mióta Hedvig elköltözött az Andorhoz, nincs is időm, mert a gyerekeket nem vitte, pontosabban Etelkát igen, de a lányunk folyton hazaszökött, és amikor negyedszerre is hazacuccolt, furikkal a falu szeme láttára, a volt feleségem feladta, hagyta az egészet, azóta csak betesznek hó elején két húszezrest a konyhába, az asztal szélére, a legszélére, hogy lehetőleg leessen, de engem a Teremtő uram segít, sosem esik le, valami visszatartja, odaragad a mocskos pénz a viaszkosvászonhoz, gyűlöltem, hogy bejárnak, és hogy a pénzükre szorulok, de aztán rájöttem, hogy ők váltják meg a lelkiismeretüket, és azóta csak mosolygok, amikor elteszem a pénzt a tárcámba.

HiábaHedvig, így nevezem a volt feleségem, a szeretet nem ragad oda a viaszkos vászonra, és én tudom, az Isten szeret engem, például a rendelőben, ahol az orvos a kezembe nyomta anyámról a leletet, mármint, hogy a mama halott, végig mért, és azt mondta, „maga is pocsékul néz ki”, „köszönöm, doktor úr, ez igazán jólesik”, feleltem, de még csak el sem mosolyodott, „kéne magának egy teljes vérkép” meg ilyenek, „hát hol van nekem arra pénzem, meg időm?”, kérdeztem, mire a doktor úr azt ajánlotta, ha másképp nem megy, menjek be a városba, adjak plazmát, én meg röhögtem, hogy egy virsli meg egy fél sör nem oldja meg a gondot, de a plazma az nem vér, illetve vér, de nem úgy vér, ahogy a piros, hanem máshogy vér, ebbe inkább nem mennék bele, mert nem szeretem, ha valaki olyasmiről beszél, amihez nem ért.

A váróban ismertem meg Bellát, pedig itt, a faluban egy oviba járnak a fiaink, meg kiderült a vérnyomásom, azóta sokkal jobban vagyok, néha hiányzik, hogy nem émelyeg a világ, nem mosódik el a kép, nem hullámzik a valóság, mert egészen megszoktam, hogy olyan, mintha egy magyar filmben élnék, de aztán elkezdtem élvezni, hogy újra tudok futni, meg a film is forgott tovább, csak realistább lett az operatőr.

Mióta hetente, kéthetente járok, lett ott egy kis társaság, szereztek nekem szemüveget és röhögnek a vicceimen, soha sehol nem röhögnek a vicceimen, már is felejtettem, milyen az, ha örülnek nekem, és Bellát eleinte nem tudta elviselni a lányom, de aztán beletörődött, féltem, hogy elpártol az anyjához, de még így is maradt, Etelka elkezdett óvónénist játszani a két fiúval, az öccsével, meg Bella fiával, azok meg valamiért hallgatnak rá, csak rá, se Bellára, se rám nem, és azt hittem, ez majd kiveri nálam a biztosítékot, de sokat nevettünk az otthoni óvodai csoporton, ami egészen furcsa, nem is tudom, abban a konyhában nevetett-e valaha valaki.

Szóval a sok plazmánál sok haverom lett, és lassan elfogadott Bella bátyja is, a Géza fillérekből megjavította a Dáciámat, és megint csak, olyan jóízűeket röhög, hogy rám ragad, néha szégyellem magam ebben a sok boldogságban, meg fordítva is van, hogy majdnem sírok tőle, mert a fiam évek óta könyörög, hogy javíttassuk meg a kocsit, mert még sosem ült autóban, de már régen benőtte a járgányt a gaz, és amikor először mentünk, láttam a tükörben, hogy a fiam hátul törölgeti a könnyeit, amitől nekem is megfeszítette a sírás-görcs az államat, de olyan boldog voltam, mint még soha, hogy végre valamit meg tudtam neki adni, amire vágyott.

Legvégül meg onnan tudtam, hogy nagyon szeret engem a Jóisten, mert próbára tett.

Elmentem Etelkáért az iskolába, aztán elgurultunk az öccséért az oviba, száz méter, de Etelka is úgy ült az öreg Loganban, mintha hintó lenne, könyörgött, hadd maradjon kint a kocsiban, én meg úgy hagytam neki a motort, meg ne fázzon, évek óta nem volt ilyen bitang tél, Etelkának kellett volna bemenni az öccséért, a fiam hisztizett, kiabált, mire nagy nehezen ráadtam a kinti ruhát meg az anorákot, negyed óra is eltelt, de nem izgultam, mifelénk a faluban máskor soha semmi nem történik, senki nem zárja az ajtót, a kocsit, de most mire kiértem, sehol a Logi, így becézi Ádámka, a fiam, kiabált ő is, „hogy hol Logi, hová lett Logi?!”, kérdezte a gyerek, és már sírt is, mire belőlem meg kiszaladt egy Istennek nem tetsző vallomás, hogy az még hagyján, a kurva életbe, és ezt még más szempontból is részleteztem.

De „a nővéredet is ellopták az utóval együtt”, és valóban így történt, Etelka ült a hátsó ülésen, mint valami dáma, várt minket, azt mondta, még énekelt is, úgyhogy nagyon meglepődött, hogy az a suhanc gyerek bevágódott a kocsiba, őt nem vette észre, azt mesélte a lányom, és hogy eleinte félt, kicsit bepisilt, de aztán, amikor a fiú észrevette őt a tükörben, és úgy elnyúlt az arca, mint egy farkaskutyáé, már a nevetést kellett volna visszatartani, meg a maradék pisit, három utcával arrébb kitette a tolvaj Etelkát, aki csak állt, nevetett, becsurgott az összes pisi, és még hetekig nevettünk rajta.

Estére meglett a kocsi is, szolgálati kocsival vittek be a Tiszaira a rendőrök, ott állt a városi pályaudvar előtt a Logi, a rendőr rám nézett, amolyan korombéli, és azt mondta, „ez egy szent nap, látja, tanár úr”, én meg bólintottam, hogy szent, „ellopták a kocsimat a lányommal együtt, de végül is meglett mind a kettő, szóval lehet szent”.

„Jobban van a fiam”, mondta a rendőr, csak úgy semmiből, minden átmenet nélkül, én meg ránéztem, „tanítom?”, „igen”, bólintott az apuka, „maga a tornatanára, de évek óta mindig fel van mentve”, „Bence jobban van?”, kérdeztem vissza, mire a rendőr megölelt, „képzelje, jobban, tizenhárom éve rettegünk, azóta beteg, és most jobban van, valami plazmagyógyszert kap, mert vannak olyan emberek, akik adnak”, mondta, én meg bólintottam, hogy tényleg szép ez a nap, és egyetértek, hogy szent is, beültem a Logiba, még intettem neki, letekertem az ablakot, hadd vágjon be a hideg szél, vigye ki a pisiszagot, bekapcsoltam a rádiót, és csak harsogtam, ami szólt, hogy „aki hű volt hozzám, nincs mit megbánnia.”

Azt mondták, hagyjam ott a gyereket, átalakítják a bulit pizsamapartira. De nem hoztam pizsamát, mondtam. Ők meg, hogy nem baj, van elég az ő gyereküknek, majd adnak egyet, meg hogy jól ellesznek.

Arra gondoltam, hogy mennyire utálom így ezt a hétvégét, hogy lecsapták a kezemről a gyereket. Aztán persze szombaton meg az lesz, hogy ebédeljen velük, meg elmennek valahová, mondjuk olyan helyre, amire nem lehet nemet mondani. Ugrálni valahová vagy moziba. Én meg megint egyedül leszek, meg még a kutyák.

Anyu, ugye maradhatok?

Persze, mondtam, mert nem lehetett azt mondani, hogy de megígértük a nagymamának, mert nem ígértük meg, vagy, hogy van egy délelőtti színházjegyünk, mert nincs. Pedig először erre gondoltam, hogy így lehetne kihúzni a gyereket ebből a körből és visszahúzni oda, ahol én vagyok.

Elindultam.

Egy bekötőúton kellett menni, aztán lesz majd egy kereszteződés. Marha hülye helyen laknak. Tényleg, mért költöznek az emberek ilyen rohadt messzire? Aztán persze örökösen autózhatnak. Senkit nem érdekel, hogy környezetszennyezés, elég nekik a szelektív kuka.

Holnap majd… Azt mondták, holnap majd ők gondoskodnak a szállításról. A csomagot hiánytalanul átadják, és nevettek, mert viccesnek gondolták.

Legalább ennyi. Mármint hogy nem kell holnap érte menni.

Mentem kifelé a bekötőn a kereszteződés felé. Azt lehet mondani, hogy csak az járt a fejemben, az üres este, meg a reggel, amikor majd nem lesz kedvem reggelizni. Mert abban is az a jó, hogy együtt. Meg tudom sajnálni magam. Főleg azóta, hogy a gyerek apja elment. Különben nem volt a férjem, csak majdnem. Azért ha nincs olyan, hogy hivatalosan, akkor tényleg csak úgy kisétálnak az ajtón és hiába ott a gyerek. Mindegy. Fizet, de nem látogatja. Elfogadtam, mert az ember mindent elfogad, azt is, ami elfogadhatatlan.

A kereszteződésben jobbra néztem, mert ez olyan jobbkezes hely. Utálom az ilyeneket, mért nem tudják eldönteni, hogy valamelyik alsóbbrendű út, és akkor kitennének egy szar táblát, hogy elsőbbségadás kötelező. Igen, balra nem néztem, helyesebben egy kicsit, de nem volt ott semmi. Kikanyarodok, gondoltam, ha gondolna ilyet az ember, és nem ösztönből tenné.

Kényelmesen nekiindultam. Kihalt szombat este.

Na, akkor.

Akkor kapott oldalba balról.

Ilyenkor olyan, hogy semmit nem értesz. Mi történt? Hogy kerülök ebbe a helyzetbe? Hangos csörrenés és repültem az árokba, meg villogott az agyamban valami, a gyerek, meg az életem. Olyan volt, hogy epizódok. Meg az apu, aki már meghalt. De nem várt valami folyosó vagy alagút a villogás túloldalán, amiről szoktak mesélni, hogy van és hívogatnak, hogy gyere. Csak láttam egy jelenetet, amikor az apu még élt, én meg gyerek voltam.

Aztán semmi.

A szirénázásra és a kiabálásra ébredtem.

Miért üvöltözik mindenki, miért rohangál mindenki, vagy csak én hallom hangosabban, csak én érzem gyorsnak? Mondták, hogy milyen sérülés, hogy erősen vérzik, meg mi a fasznak vesznek egy tizennyolcéves gyereknek béemvét. Az apját kéne lesittelni.

Igazuk volt.

Azért vesznek, különben, mert vehetnek, mondta a másik. Amit az ember megtehet, azt meg is teszi. Törvény kellene, hogy mekkora kocsit kaphat egy gyerek. Ja, de nem lehet mindenről törvény, már így is agyon vagyunk szabályozva. De ha hülyék, akkor nincs más megoldás.

Vér kell, mondta az orvos, szólj be, hogy készítsék elő, meg a műtőt. Minden olyan volt, mint egy sorozatban, ahol minden részben meghal valaki, vagy épp nem hal meg, mert megpróbálják még megmenteni. Nem éreztem, hogy én vagyok én. Azt éreztem, hogy minden olyan, mintha nem velem történne.

Nézem.

Nézem azt, ami történik.

Látom a mentősöket, látom az arcukat, hogy tök idegesek, a sietséget, hogy minél előbb lépni kell. Tényleg, milyen jól játszák a filmeken a színészek, gondoltam. Aztán megint elvesztettem az eszméletem és csak a kórházban tértem magamhoz, amikor elmondták, hogy mennyire szerencsés vagyok. Felsoroltak egy csomó sérülést, amit más alkalommal inkább szerencsétlenségnek gondoltam volna, de most tényleg, hogy a mérleg másik serpenyőjében az volt, hogy csoda, hogy élek, ahhoz képest azok a zúzódások és törések tényleg semmiségnek tűntek. Aztán, hogy mire kiértek már nagyon sok vért vesztettem, és hogy tulajdonképpen az mentette meg az életemet, hogy még épp időben.

Vért és vérplazmát kaptam, de kinek a vére, ezt kérdeztem.

Nem tudom, miért, csak úgy kicsúszott a számon. Mintha, mondjuk, egy új szívet kaptam volna, hogy kinek a szive. Bárkié lehet, mondta az orvos, aki alkalmas volt vérplazma donornak. Aztán arról beszélt, hogy ez az egész ennél is bonyolultabb, mert a vérplazma, és az abból készült gyógyszerek tényleg behálózzák az egész világot. De a lényeg, hogy bárkié, mondta végül. Aztán magamra maradtam. Mi lesz azokkal a hülyegyerekekkel, akik ezt csinálták, gondoltam, meg hogy milyen jó, hogy nem volt velem a gyerek. Úristen! Ez véletlen vagy valami gondviselés, hogy valaki irányította azokat, akik átalakították a szülinapi bulit pizsipartira.

Van ilyen?

Nem tudom. Becsuktam a szemem. Végülis, gondoltam, bárki lehet a vértestvérem, ha meg bárki, akkor valójában mindenki, az is, aki nem adott vért, mert az is lehet a rokona olyannak, aki adott vért. És hogy ez az egész olyan, mint a vérszerződés, csak az a különbség, hogy ezt nem hét vezér köti, hanem minden magyar és a határokon túl is, a nemmagyarok is. Ha ezt tudnák, akik háborúznak, hogy mindannyian vértestvérek vagyunk, s hogy lehet, amikor az ellenségre lövünk, a saját vérünket ontjuk.

De nem tudják.

Rendetlenkedett a menstruációm. Huszonévesen előfordul, ezt gondoltam.
És azt, hogy nem csoda. Életem eddigi legcsúnyább szerelmi drámáját éltem.
Olyan depressziós voltam, mint egy kivénhedt ecetfa a pesti aszfaltban.
Talán mégis igaz, hogy a test és lélek egy emberként reagál a bajra.
Kötelességtudóan bejelentkeztem a klinikára. Ültem a kórház folyosóján a fehérre mázolt padon. Annak is a legszélén, fél fenékkel. Gondosan jelezve a többiek felé a folyosón: én csak beugrottam, turista vagyok, semmi komoly, már itt sem vagyok.
Éppen tavaszodott, és úgy tűnt, túlvagyok a traumán, így a fákkal együtt végre én is lombot bontok.
Fiatal, sötét hajú, szemű, halkszavú doki fogadott a rendelőben. Alig feszengtem a tágas és szokatlanul világos, tiszta rendelőben. A doki tán egy tízessel, ha idősebb lehetett nálam. Madárcsontú, törékenynek tűnő fiatal férfi, szeme alatt sötét táskák ültek.
Gyorsan túlestünk a kötelező retteneten, pucér fenékkel, széttárt lábbal szembenézni a végzettel rákszűrésen. Energikusan pattantam le a műbőr vizsgálóasztalról, és magabiztosan köszöntem el.
Csakhogy alig telt el egy hét, és felhívott. Akkoriban nem volt még mobil, a lakásban csörrent meg a vezetékes telefon. Amint bemutatkozott, megfagyott ereimben a vér.
– Be tudna hozzánk jönni még a héten? – kérdezte a bemutatkozás után.
– Eszemben sincs, viszhall.– Ez volt az első gondolatom. Annyira szorítottam a kagylót, hogy a körmeim belefehéredtek.
– Hát… – megköszörültem a torkom, hogy ne remegjen a hangom.– ha fontos, meg tudom oldani.
– Holnap 14 óra? Megfelel?
– Meg – leheltem. – Valami baj van?
– Megbeszéljük holnap, viszlát! – és letette.
Milyen profi.
Nyilván azt tanítják nekik, hogy telefonban semmit, csak a majdmegbeszéljüket.
Dermedten álltam kezemben az egykedvűen búgó kagylóval.

A doki másnap széles mosollyal fogadott, mintha ki is aludta volna magát. Sőt, mint aki arra készül, hogy bejelentse: ön várandós, hármasikrekkel, gratulálunk. Egyben megnyerte a lottóötöst is, épp most húztuk ki a számait. Mindkettő kizárt. Pasim nem volt, nemrég hagyott el, lottószelvényt soha nem vettem.
Sem a párkapcsolatokban, sem a lottó ötösben nem hittem akkoriban.
– Foglaljon helyet! – szólt nyájasan. Hatalmas energiákat fektetett sugárzó mosolyába.
Fél fenékkel ültem le vele szemben, őt védte az íróasztala, én meg ugrásra készen.
– Meg kell ismételnünk a vizsgálatot – közölte, gyanús lelkesedéssel.
– Mért kéne?
– Ez az eredmény némi aggodalomra ad okot. – Rám sandított, hogyan veszem az éles kanyart. Nem mozdultam.
Ha nem mozdulok meg, ha alig veszek levegőt, talán el is tűnik ez az egész, dokistul, rendelőstül.
– Mint tudja – folytatta óvatosan – a ph kettes eredmény az ideális a hatos skálán – Aztán már el is kapta rólam a tekintetét. Az előtte fekvő papíroknak beszélt eltökélten. Igazán nem kell megijedni, ez lehet, hogy csak egy...
Kikapcsoltam. Biztos akad rémisztőbb annál, amikor egy orvos azt mondja, nem kell megijedni. Például, ha a halálod beálltának időpontját állapítja meg. De szerencsés esetben ezt nem hallod.
Nem kell megijedni. Haha.
– A citológia hármas ph értéke önmagában nem feltétlenül jelenti azt, hogy – hadart tovább, nehogy megszólaljak.
– Rák? – vágtam közbe.
Láttam, ahogyan megnyúlik az arca.
– Nem lehetünk biztosak abban, hogy…
– Meghalok?
Idegesen felnevetett, kiesett a szerepéből.
– Hát, egyszer biztos, de nem ebben. Ebből fel fog gyógyulni, ne aggódjon! Időben vagyunk.

Négyes. Ph négyes lett az eredmény – mondta ki kereken egy héttel később. – Ez rosszabb, mint vártam. Meg kell beszélnünk egy időpontot, amikor befekszik. Csak pár nap és...
– Én erre nem érek rá! – szinte kiáltva vágtam közbe.
– Nem ér rá? – nézett rám megütközve. – És megkérdezhetem, mi dolga van?
– Írok. Épp leadási határidőm van.
– Nahát! Gratulálok! Verseket ír?
Verseket?! Esetleg majd poszthumusz. Ez meg mégis, hogy jutott eszébe? Úgy nézek én ki, mint egy költő?! Nem mintha bármi bajom lenne a költőkkel, sőt. De az emberi lélek útjai kifürkészhetetlenek. Pláne krízishelyzetben, miért épp ezen sértődöm meg, hogy költőnek néz?!
– Dehogy verseket. Tényújságírás.
Láttam, hogy elszontyolodik szegény. Jobb szeretne egy költőt gyógyítani, úgy tűnt.
A rohadt ablak a rendelőben megint tárva-nyitva állt, teljes erővel robbant be a nyár. A gyümölcsfák virágba borultak, a lányok levetkőztek, a könnyű felsők és a kivillanó melltartópántok meg a csupasz lábak, minden azt harsogta, hogy most kezdődik a, most kezdődik a...

Mi is?
Mi is kezdődik most?
Huszonhat éves voltam. Akkor még nem volt divat huszonévesen rákosnak lenni, miféle ízetlen tréfája ez a sorsnak?!
A legjobb barátnőm, Marcsi a szokásos tárgyilagosságával fogadta a hírt. Akkor most ezt oldjuk meg, szólt, nyugi. Egy orvos nem orvos, mindig kell második vélemény, tudod. Elmész a Tibihez, padtársam volt általánosban, kicsit mulya, de helyes kölyök, mondjuk, a franc se gondolta volna, hogy épp ő áll nőgyógyásznak… Merengett el Marcsi.
Miért?
Mert olyan picike, semmire se jó kezei vannak, tudod, ez nekem alap, milyen egy pasi keze, a lapát az igazi... Na mindegy, kapott észbe, ez most nem fontos, felhívom.
Ellenkezni nem volt erőm. Különben is, Marcsi dupla oroszlán, augusztusban született. Ha valamit elhatároz, eltéríteni lehetetlen, ellentmondani felesleges. Amikor kiengedi a rengeteg göndör, vörös haját, a feje is van akkora, mint egy anyaroroszláné, mostanában különösen, és soha nem félt kiereszteni a hangját.

Tibiről, a harmincas orvosról ordított, hogy amikor nem ügyel, vitorlázik. Május végén olyan barna volt, mint a szerecsen király.
A keze valóban meglepően kicsi, adtam igazat Marcsinak. Rövid, tömzsi ujjai csúcsán körmei manikűrös rendszeres munkáját dicsérték. Gyalog mentünk fel a rendelőintézet harmadik emeletére, a dokival együtt. Az ápolónők előre köszöntek neki, ő fogait kivillantva, farkasmosollyal üdvözölte őket.
A rendelőben ledobta magát egy székre, mutatta, hogy üljek le vele szemben. A szűk helyiségben majdnem összeért a térdünk.
– Szóval négyes péhá – nézegette a papírjaimat. Ejha! – füttyentett – ezt jól összehozta, ilyen fiatalon! De sebaj, megoldjuk – csapott a saját térdére. – Tehát egy műtét vár magára. Nem nagy, de azért nem is kicsi. Annak az eredménye dönti el, hogyan tovább.
– Tovább?
– Kell-e a kemoterápia, további műtétek, ezzel most ne foglalkozzunk! A műtét maga ilyen. – lelkes rajzolásba fogott az egyik vizsgálati lap hátulján. Biztosan ezt is tanítják: prezentáljunk az ügyfélnek, hátha sikerrel eloszlatjuk vakrémületét.
– Ez itt a méhszáj. Ebből kivágunk egy kúp alakú részt, melyből a szövettani vizsgálat megállapítja, hogy csupán itt, helyben vannak a rakoncátlan sejtek, vagy sem.
Mennyire rühellem ezeket az eufemizmusokat. Bagatellizáljuk a tényeket, attól vidámabbak leszünk. Rakoncátlan. Anyád.
– Ha nem ott helyben van… – Úgy szerettem volna könnyed és vagány lenni, nem csalódást okozni egy újabb orvosnak a félelmeimmel. Bátortalan motyogásra tellett tőlem. – Akkor mégis, hol van? – nyögtem ki.
– Hát, valószínűleg méhnyakrák. Egyszerűen eltávolítjuk.

Biztos, hogy nem hallottam jól.

– Mit távolítanak el?
– Hát a méhét. És élhet tovább békében akár száz évig is.
– Úgy érti – próbálkoztam, de a nyelvem alig forgott, csikorogtak a számban a szavak, mintha kövekkel lenne teli. – Úgy érti, nem lehet gyerekem?
– Dehogynem. Örökbe fogadhat.
Manikűrözött ujjhegyeivel finoman megpaskolta a kezemet. Automatikusan elhúztam. Észre sem vette, folytatta.
– Amúgy én így, magunk közt azt tanácsolnám – hajolt közelebb hozzám, megcsapott a mentolos tik–tak szaga – ha ezt most ezt megússza épségben, gyorsan szüljön egy gyereket.
– Nem élek párkapcsolatban.
– Ó, mióta gond az egy nőnek?! Pláne ilyen csinosnak! – könnyedén felnevetett – az apa mindegy is, csak gyerek legyen, az a lényeg! – kacsintott rám.
Nem tudok krízishelyzetben megfelelő módon reagálni. Felállni, elrohanni, lehányni.

A fenébe, képes volt ezt mondani? – méltatlankodik a barátnőm, mikor elmesélem neki, mekkora barom ez a Tibi. Nem is értem, mit vártam, persze kicsi a keze, ne haragudj, tulajdonképpen általánosban is tök hülye volt.
Rólam másolt mindig mindent.

Egy olíva színű, műbőr borítású, kényelmes kórházi ágyon fekszem. Az aprócskának mondott beavatkozás után három hónapig járok egy napfényes, vidámnak tűnő helyre. Én vagyok a legfiatalabb.
Az idősebbek csodálkozva és szánalommal néznek rám.
Ők kopaszabbak nálam. Én anyámtól örököltem dús, mézszőke hajamat, csodamód alig hullik. Csak a hányinger ne lenne.
10 adagot kapok a szuper készítményből, amely meg fogja menteni az életemet. És talán a méhemet is. Ezt mondják nekem mosolyogva, könnyedén, a nővérkék.
Ők az optimizmus-felelősök, az igazi gyógyítók, ellensúlyozzák az orvosok drámai kijelentéseit. Képtelen lennék bejönni ide, ha nem lennének velem földöntúlian kedvesek. Branülöm van, milyen exkluzív testékszer, ökörködnek a barátaim. Ők is igyekeznek lazára venni.
Elviselhetetlen a könnyedségük.
Nem halhatsz meg pont akkor, amikor gyereket várok – közli Marcsi barátnőm ellentmondást nem tűrően. Ő bezzeg nem bagatellizál. Mennyire kicsesznél már velem, meg a babával is, légy észnél!
Bár csinálhatnék neked gyereket! – sóhajt fel, mikor péntek este a konyhájukban ülünk, mint életünk eddigi összes krízishelyzetében. Kínunkban röhögünk.
– De spermadonort még szerezhetünk! – kiált fel, mikor kipiszkálja az utolsó félbevágott őszibarackot is a konzervdobozból. Mióta várandós, állandóan ezt eszi.
– Eszedbe ne jusson! – mondom neki szigorúan. Ismerem jól, képes rá.
– Biztoooos? – húzza el az ó-t. – Csak egy szavadba kerül! Tudod, van az nagyon helyes srác a szerkesztőségben, az a magas, szőke…
– Hagyd abba!
– Az új hírolvasó…
– Nem érdekel!
– Hát ő épp ideális, mármint neked.
– Jézusom, hagyjál már!
– De ha spermadonort nem szerezhetek, akkor legalább plazmadonor hadd legyek!
– Mi?
– Utánaolvastam, a gyógyszer, amit kapsz, plazmából készül.
– Te most nem adhatsz.
– Tudom, persze – simítja meg a hasát –, majd utána. Majd együtt elmegyünk.
Bólogatok szórakozottan. Persze. Majd utána.
De nem tágít:
– Fogadjuk meg, jó?
– Jó – mondom minden meggyőződés nélkül.
Azon az estén árulja el: kislány. Kislányt hord a szíve alatt.
Én meg egy kisrákot, mondom neki. De hülye vagy te!
Azon az éjjelen arra gondolok, ha lesz gyerekem, ha megadatik, Bonifácnak nevezem majd.
Bona Fidi. A jó sors embere.

Épp előtte áll meg a busz. Ugyanott van a megálló, ahol 20 éve volt. Leszállunk, és ahogy odaérünk, rámutatok a klasszicista, benzingőztől fekete, málló falú épületegyüttesre.
– Emlékszel?
– Mire?
– Tudod.
– Te viccelsz, bazmeg?! Életem talán legdurvább hónapjai voltak. Boni a szívem alatt, arról meg fogalmam sem volt, te megmaradsz-e.
Belém karol, és sejtelmesen vigyorog.
– Na és?
– Na és mi?
– Emlékszel, mit fogadtunk meg?
Bólintok.
– De ne kettesben menjünk! Négyesben – böki ki. Nagyot nézek.
– Miért ne, szuper közös program! Imádni fogják, majd meglátod! – kacag fel sátánian a barátnőm.

– Nem én találtam ki. Ne rám nézz így, ő volt az. – mutatok Marcsira.
Kedvenc kisvendéglőnkbe ülünk, ropogós bécsi szeletet falunk krumplisalátával a Pozsonyin. Évente párszor együtt ebédelünk, csak mi, négyen. A két göndör hajú vörös és a két sima mézhajú.
– Jézusom – szól a legfiatalabb, és idegesen hátradobja rengeteg, mézszőke haját. – De én még nem is vagyok nagykorú.
– Egyetlen hónap választ el tőle, szívem – vágja rá nyájasan a barátnőm. – Kivárjuk!
– És parázok a tűtől, tudod jól – nyafogja a majdnemnagykorú.
– Utánanéztem, tényleg nem para. Tök egyszerű, nem fáj. És ezzel… – rám néz, komolyan – leróhatom az adósságomat.
– Kinek tartozol? – hökkenek meg.
– Amikor beteg voltál, bementem a Bakáts téri templomba majdnem minden héten. És mindig felajánlottam egy ezrest Szent Ritának.
– Pont a reménytelen ügyek védőszentjének, anya?! – szól a fiatalabbik göndör hajú.
– Jaj, hát ő volt kéznél, de persze pénz, az sosem volt nálam.
– Mennyivel jössz neki? – röhög fel a másik lány.
Marcsi elnéz a fejünk felett, arca rezzenéstelen. Csendben ülünk, csak a szomszédos asztaloknál csörömpöl a villa, kanál, a körúton a villamos.
– Sokszor mentem. Útba esett. Meg téged is akkor vártalak, Boni. Jól jött a támasz – von vállat nagysokára a barátnőm. Megköszörülöm a torkomban a gombócot, khmm, megszólalok végre.
– Sosem mondtad, hogy miattam adósságba keveredtél egy szentnél.
– De nyugi, a plazmaadásért pénzt is adnak! Több legyet egycsapásra. Na, ezt meg is beszéltük, rendben? – ébred fel Marcsiban a dupla oroszlán. – Megyünk együtt, és kész. Kérek időpontot. Jó, csajok?! – Ez persze nem egy valódi kérdés tőle.
A mézszőke hajú lány szúrósan rám néz. Tehetetlenül széttárom a karom.
– Megfogadtuk. És ismered jól a keresztanyádat. Ha azt mondja, megyünk, akkor megyünk, pont.
– Azt is mondtam, hogy túl fogja élni. Sőt. – Így Marcsi.
– Sőt mi? – kérdi a mézszőke.
– Sőt, lesz gyereke, ezt is megmondtam. Hogy te leszel. Itt ne merjen engem hagyni terhesen.
– Megfenyegetted? – nevet fel a mézszőke lány, és egy pillanatra a vállamra hajtja a fejét.

Végül nem lett fiam, nem lett Bonifác. A barátnőm lányát Bonitának hívják. Ragaszkodott hozzá, hogy így legyenek párban, majd egyszer.
De mézszőke lányom született három évvel később.
Míra.
Egyszerűen nevezzük csodának.